Banner
Home GenWiki Zeitschrift Regional Datenbanken DigiBib DES Software Mailinglisten Forum Vereine Links Hilfen/FAQs
GEDBAS FOKO GOV OFBs Adressbücher Familienanzeigen Grabsteine Totenzettel Verlustlisten 1. WK Literatur Metasuche

Home > Adatbázisok > Családtörténeti könyvek > Agnetheln

Spacer Spacer
:: Funkciók
Pfeil Vezetéknévlista
Pfeil Idegenek születési helye
Pfeil Emigránsok halálozási helyei
 
:: Statistics
15.865 névsora
8.912 adatbázisok
 
:: Nyelvek
Deutsch Deutsch
English English
Dansk Dansk
Español Español
Francais Francais
Lietuviškai Lietuviškai
Nederlands Nederlands
Polski Polski
Româneşte Româneşte
Русский Русский
Svenska Svenska
Slovenčina Slovenčina
Norsk Norsk
Português Português
Česky Česky

Családtörténeti könyv Agnetheln


Kirchenburg, erbaut 1409
(Graphik von Edda Cartheuser)

Fekvés és táj

Szentágota=Agnetheln, románul Agnita, egy kisváros Erdélyben/ Romániában, a 45°58’30“ északi szélességi és a 24°37’30“ keleti hosszusági övön, 441 m tengerfeletti magasságban, 12280 lakóssal (1992). Szentágota a Hortobágy =Harbach (románul Hârtibaciu) folyásának közepe táján fekszik, amelyik Szebenen =Hermannstadt (románul Sibiu) túl torkol a Cibin=Zibin (románul Cibin) patakba.

A helység elnevezése

Szent Ágota lehetne a helybeli templomnak a védöszentje, de ez valójában egy Mária-templom. Szent Ágotával a helység címerében is találkozunk, egy csillagos égi háttérrel, nyitott hajjal, jobbjában pálmaággal mint mártirszimbólum.

A telepítés története

A létesítés alapján - egyforma méretü udvarok, utcák iránya, jogi viszonyok – Szentágota Erdély legrégebb német települései közé tartozik ( a 12. század közepétöl kezdödöen), akkor is, ha a legkorábbi írásbeli megemlítés 1280-ból van. A helyi hagyomány, a határ elnevezése mint “Régi templom”, a szokatlan, folyamvölggyel keresztben, elhelyezett helységhatár és az eredeti mocsár a lakótelep egyik részében, a település korai áthelyezésére utalnak a Régipatak völgyéböl a mostani helyre, esetleg, hogy egyesítsék egy életképtelen településsel.
Szentágota már 1376-ban évi vásárt tarthatott június 24.-én (Szent János napján), késöbb más két vásárt is lebonyolíthatott.
1466-ban a magyar király odaitéli Szentágotának a “ius gladii”-t, tehát azt a jogot, hogy halálbüntetést saját maga hozzon és hajtson végre. Ugyanazon évben Szentágota megkapta azt a jogot is, hogy háboru esetén a királynak kijáró behívottak felét a helységben tarthassa saját védelmére; mivel a vásár helye olyan közel volt Oláhország határához és hogy a templomvár ne kerüljön idegen kezekbe.
Vásárhelyi státusát Szentágota megtartotta 1950-ig, midön a számos városi rangra emelés folytán, amelyek a korai román szocializmusban szokásosak voltak, szintén várossá kiáltották ki. Mivel Szentágota az 1968-as területi rendezésig a rajon közigazgatási székhelye is volt, ahol a rajon körülbelül a Hortobágy völgyét foglalta magába, a városban ez együtt járt különbözö területi kompetenciával rendelkezö intézmény létesítésével -egy megfelelö bíróság, egy felsöfoku gimnázium román és német tagozattal, egy rajoni kereskedelmi szervezet és több régión felüli ipari vállalat-, amelyek részben fél évszázaddal azelött fejlödtek ki régi ipari hagyományok alapján.
1967 óta Szentágota adminisztrativ szempontból Szeben megyéhez tartozik.

Lakósság és közügyek


Wehrtürme der Kirchenburg

Agnethler "Urzel"

Az elsö értesülés, ami Szent-Ágota nagyságára enged következtetni 1332-1335-böl való, amikor a plébános, tehát a község által szabadon választott helyi pap, 7 lat ezüstöt kellett hogy beszolgáltasson a templomtizedéböl a pápai széknek: Ez a szolgáltatás mintegy 300 családtól eredt, tehát mintegy 1000 lakóstól. 1488-ban 187 gazda, 10 apáca, 1 iskolamester, 9 pásztor és 2 községi alkalmazott lakik itt. Egy malom és öt üresen álló hát is létezett. Ezáltal Szentágota ebben az idöben a szék legnagyobb helysége volt és a hatodik nagyságu község a “Hét Szék”-ben, a szász királyföld alapító területén; 1532-ben; a nagy háboru és a pestisjárvány után, a pásztorok száma 135-re apadt.
A kézmüvesség már korábban saját szervezkedési formához juthatott, bár a legrégebbi müködése a céheknek csak 1500-tól kezdödöen bizoyítható. A legkorábbi és véglegesen a 20. században feloszlatott ipari testület a cipészmestereké volt, következtek a kovácsok, akiknek az alapszabálya 1524-böl ered; a szabók, már 1534-ben privilégiummal rendelkeztek, majd 1539-ben statútummal, a bognárok, a börkészítök, a szíjgyártók, a kádárok és a fazekasok. Közgazdasági jelentöségükön kívül a céhek kötelesek voltak a templomi erödítményt karbantartani és megvédeni.
A templom maga 1409-ben, egy a 13. század elsö feléböl származó, toronynélküli román stílusu bazilikából, egy háromhajós, nyugati tornyos, gótikus stílusu csarnoktemplommá alakult át. A 16. század elsö negyedében a kórust egy védelmi emelettel megnagyobbították, a harangtornyot védelmi körülfalazással látták el, a “fazekasok tornya”, négy, falakkal és éléskamrákkal összekötött, védötornyot építettek a belsö várudvar köré, amelyik a lakósságot idegen támadások esetében befogadhatta és megvédhette. Két további falgyürü vette körül a templomi erödítményt, amelyi a tájban csak kevésbé áll magasabban mint a Hortobágy partja. Ezeket az eröditményeket 1845 és 1870 között lebontották, kivéve egy falmaradványt és a négy védötornyot, részben, hogy építöanyaguk legyen az új iskola részére
A társas élet, a szomszédsági kötelékeken kívül, a kézmüves céheken keresztül is kiformálódott, amelyekben nem csak a szociális helyzet -mester, segéd és inas viszonya- alakult ki, hanem az évenkénti változások által a vezetöségben, ünnepi rituális formákat is ápoltak, amelyekhez egy sajátságos, az egész község által támogatott szokás csatlakozott. A kényszer, hogy idegenben, vándorúton képezzék ki magukat, hozta magával a kapcsolatot a nyugateurópai kézmüvességgel, különösen a belnémet területen, úgy, hogy szokások átvételét –különösen a farsang délnémet formáit- tapasztalhatjuk. Az évkezdeti hagyomány, egységes farsangi öltözetek körmenetét tartani (“Urzelnlauf”), amely eleinte a céhek árusítási helyeinek elszállítását kisérte, a 20. században azonban a farsangi maszkok közös körmenetévé vált és Szentágotát a hagyomány maradványhelyeként tette ismertté.

Etnikai együttélés

Ameddig a letelepülök jogosultsága volt érvényben, a szentágotai szászok, mint a “királyi föld” egyik kozössége, egyedüli tulajdonosok voltak. Aki nem volt szász, annak nem volt joga földtulajdonra.
Az elsö románok (“inquilini valachi”) kizárólag a községi nyáj pásztoraiként jöttek Szentágotára és telepedtek le a helység délkeleti szélére, ahol 1795-1797 óta a kicsi ortodox Szent Miklós-templom áll, két brassói román alapítványaként.
Magyarok egyenként jöttek; közülük a római katolikusok két szomszédos telket vásároltak az Alsó-utcában és 1867-ben szintén egy kicsi templomot építettek, ráhelyezett fatoronnyal a harang részére.
A cigányok –a Romák törzséböl- sokkal elöbb kellett, hogy bevándoroljanak, mivel a szájhagyomány hivatkozik rájuk. Így egynéhány szász család szokásos fedöneve cigányoktól származik, akik –néha generációkon keresztül- napszámosok voltak náluk; Egy pontos idöbeli kezdetet a letelepedésükre Szentágotára nem lehet kieszközölni.
Még a 20. századforduló körül is a nemszászokat mindenekelött mint napszámosokat foglalkoztatták, Sok magyar az elsö ipari létesítményekben (fürésztelep, ecet- és szeszgyár) dolgozott. Erdély hozzácsatolásával a Román Királysághoz 1918-ban a román néprészesség ugrásszerüen megnövekedett. A korai 30-as években a szászok és a románok felváltva állították a polgármestert. Csak 1939-1948-ban építik föl a Hortobágy jobb partján a nagy, többkupolás “Constantin és Elena-templomot” az ortodoxok részére, nevezetesen egy helyi szász építömester által.
Az etnikumok között 1918 után az értekezés céljából többnyire a románt használták, mivel ezt -mint államnyelvet- az iskolában a szászok és a magyarok is tanulták, úgy mint azelött a magyart. De sok letelepedett román, magyar és cigány volt, aki a szász nyelvjárást is ismerte. De csak kevesen ismerték a német irodalmi nyelvet. Mindazonáltal egészen a közelmultig az a hajlam divott a magasabb szociális környezetbeli románok és magyarok között, hogy gyermekeiket –legalább is néhány évig- német iskolába küldjék. Etnikai vegyesházasságok azonban mindvégig ritka kivételt képeztek.
Az otthon elvesztése és újrakezdés Mivel több száz szentágotai, úgy mint a legtöbb erdélyi szász katonaköteles korban lévö, a második világháboruban német kötelékekben –fegyveres SS= WaffenSS és hadsereg=Wehrmacht- szolgált volt és részükre háboru után a visszatérést hazájukba megtiltották, a „vasfüggöny” által sok család évtízedeken át el volt szakítva egymástól. Ehhez hozzájárult, hogy nem keveset az 1945-ben a Szovjetúnióba deportáltak közül a sok évi kényszermunka után nem irányítottak vissza Erdélybe, hanem Németországba toloncolták ki öket.

Ez a helyzet, súlyosbítva még az Erdélyben maradt szászok évekig tartó diszkriminációja által (kisajátitás, kilakoltatás a saját lakásukból, politikai üldözés többévi letartóztatással, úgy mint például az a szentágotai evangélikus helyi pap esetében történt), az otthon elvesztését a saját hazában jelentette. Kiútnak ebböl a lelki kényszerhelyzetböl végül is már csak a családösszevonás ajánlkozott fel, amely a hatvanas évek óta lehetövé tette, hogy kiutazhassanak a hozzátartozóikhoz nyugatra, tehát Németország Szövetségi Köztársaságba és Ausztriába. Késöbbi kormányszinti szabaddávásárlások, privát fizetésk, családlátogatások és házasságkötések által, a hetvenes években érezhetöen növekedett a kivándorlók száma Szentágotáról, mig végül is a kommunista uralom összeomlása után 1989-ben az általános tömeges kivándorlás állott be. Mint a legtöbb egykori német helységben, Szentágotán is csak néhány szász család maradt. akik személyes okokból nem határozhatták el magukat a kiutazásra.
Megváltozott környezetben is a szentágotaiak lélekben hüségesek maradtak szülöföldjükhöz, a jeligéhez híven: „az új hazának szolgálni, a régit nem elfelejteni“. Szülöhelységi közösséget=Heimatortsgemeinschaft (HOG) alpítottak, melynek székhelye Heilbronn, szabálytalan idöközökben jól látogatott találkozásokat rendeznek és évente háromszor megjelenö publikációt adnak ki. Ezen felül a szentágotaiak összetartását a nyugati diaszpórában részvételükkel az évi maszkás körmeneten=“Urzelnlauf“ is elömozdítják, melyet 1965 óta Sachsenheim/ Württemberg-ben tartanak meg és amely ott a sváb-alemán bolondok céhe= Narrenzunft keretén belül harmónikus Integrációra talált.
Az összetartozás nélkülözhetetlen jótállója azonban a közös eredet tudata, a rokoni viszonyok ismerete, amelyek családi és nemzetségi kötelékké fonódnak össze és amelyek minden egyes szentágotainak megvilágítja áthidaló szerepét, amelyet betölt, a mult és a jövö között. Ennek a célnak az eléréséért készült ez a helységi családkönyv.
Hosszú évek kutatása során a szerzö, Müller Hanswalter közel 20.000 személyi adatsort gyüjtött össze. Ehhez hozzáadódik a Szentágotán feltalálható születési, házassági és elhalálozási templomi anyakönyvi kivonatok szükségszerü lemásolása. A családi kötelékek összeállítása érdekében egészen a jelenig számos személyes érdeklödést kellet szentágotai kortársakkal kieszközölni. Így záródhatott le a szentágotaiak család és ösök kutatása a 17.század végétöl mostanáig, tehát közel 4 évszázad terjedelmén keresztül.
Az ilyenformán összegyüjtött személyi adatokat a Kötting Holger által kidolgozott AHN-DATA Genealógia-Program felhasználásával digitalizáltuk és többször felülvizsgáltuk, majd a végleges megfogalmazást átültettük technikai okból a Schwärzer Günther „PC-AHNEN“ Genealógia-Programra. A családkönyv szerzöje Müller Hanswalter, kereskedelmi bankár, született Szentágotán 1931-ben, 1973 óta Németországban él. († 31.05.2012)


:: Linkek
Pfeil Regional Siebenbürgen
Pfeil Agnetheln a genealógiai helyregiszterben GOV
Pfeil Genealógiai Irodalom Agnetheln
Pfeil Hivatalos Homepage
Pfeil Agnetheln in Wikipedia
:: Kapcsolat
Ha további információkkal rendelkezik ezen adatokkal kapcsolatosan vagy kiegészítései, korrekciói ill. kérdései vannak kérem vegye fel a kapcsolatot:
Gerhard Rau


Hanswalter Müller
(† 31.05.2012)